Volt egyszer, nagyon régen, egy kisfiú. Ott élt valahol messze keleten, az erdők között. Egy kicsike országban, amelyikről ma már nem is tud senki, a amelyiknek Transsylvania volt a neve.
Ez a kisfiú az erdőben lakott, egy kicsike házban a szüleivel együtt. Az erdő tanította meg látni, hallani, érezni. Játszótársai az őzek voltak, s a kis nyulak. Barátai a fák, virágok, pillangók.

 

Látó ember volt. Értette a fák beszédét, a patak csobogását. Időnként átment az Angyalok Tisztására, s az angyalok megtöltötték a szívét szeretettel, békességgel, jósággal és mindazzal, amit a Jóisten az embernek ajándékul adott.
De amikor a kisfiúból nagyfiú lett, érte jöttek a városból a Gyűjtő-emberek, és elvitték magukkal, hogy dolgozzék nekik. Elhurcolták messzire, nagy városok kőházai közé, és nem eresztették többé szabadon. Azután pedig megfogták a Rontóemberek, láthatatlan láncokkal megkötözték, hogy ameddig él, szolgáljon nekik.
Pedig odahaza várta az erdő. Várták a fák, az őzek és a pillangók. A visszhang, a patak, a csönd. A virágok és a madarak. Várták mind, hogy visszatérjen. De nem jött.
Telt az idő. A fák lombja kizöldült, s újra lehullott. Virágok nyíltak és elhervadtak. Vándormadarak jöttek, vándormadarak mentek … de a fiú nem jött vissza többet.
Mikor aztán már nagyon-nagyon sok idő eltelt, és a fák újra zöldek voltak, a rétek virágain pillangók kergetőztek, és a visszhang ott ült kék ruhájában a sziklákon, és versenyt dalolt a madarakkal: az Erdő elhatározta, hogy üzenetet küld érte. Előhívta legkisebb szolgáját , a fenyőillatú szellőt, és azt mondta neki:
– Eredj, szolgám, és keresd meg az én barátomat! Járd végig a völgyeket mind, s az emberek kőházait mind. S mondd meg neki: üzeni az Erdő, hogy hűs árnyékkal várnak rá a fák. Neki gyűjtik illatukat a virágok. Érte tanulják dalaikat a madarak. A patak régi meséket akar csobogni neki. Hívják az őzek és a nyúlfiak. Jöttét lesi az ösvény, hogy lába elé simuljon. Mondd, hogy jöjjön, siessen, várjuk! Érte üzen az Erdő!
Perdült a szellő s tovaszállt.

 

At Erdő pedig készült a fogadására. Friss záporral mosta tisztára a fák leveleit. Feldíszítette a virágokat. A madarak legszebb dalaikat gyakorolták. Az ösvény mohaszőnyeget terített magára. Az őz levitte fiait a mezőkig, hogy messziről láthassák jöttét.
Eltelt egy nap. El a második. A harmadik. Az Erdő várt. Negyednapra hazatért a Szellő. Fáradt volt és poros.
– Megtaláltad? – kérdezték feszülten a fák.
S a szellő felelt:
– Igen – mondta -, megtaláltam. Poros, piszkos kőházak rengetegében. Fáradt és szomorú.
– Jön? – kérdezte mindenki izgatottan.
A Szellő sóhajtott.
– Nem jöhet. Láthatatlan láncokkal kötözték meg. Nem jöhet.
Mind hallották a Szellő szavát, az egész erdő hallotta. A fák szomorúan lehajtották ágaikat. A Patak sírni kezdett. A virágok elsápadtak. A Csönd sóhajtott. Másnap szélnek eresztett az Erdő egy kis bolyhos felhőt.
– Eredj és mondd, hogy üzenem neki: ne hallgasson a Gyűjtő-emberekre, ne féljen a Rontó-emberektől, tépje szét a láthatatlan láncokat és jöjjön. Neki akar tetszeni a harmatcsepp a fűszálak hegyén. A pillangók betanulták új táncaikat. Mondd, hogy jöjjön, siessen! Hűvös az árnyék, illatos a pázsit. Harangvirágok köszöntik az estét. Az élet szép. Eredj!
Elszállt a felhő. S teltek a napok. Sok idő múlva tért meg. Tépetten, rongyosan, szürkén. S mondotta:
– Fájt a szíve, amikor meglátott, s könny volt a szemében. De a láncokat gonosz varázslat rakta rá, s nem bír velük. Kormos, szennyes kőrengetegben raboskodik. Nem jöhet.
Azzal a felhő sírni kezdett, és sírtak a fák, a virágok, a rétek. Szótlanok lettek a madarak, s az őz bánatosan elvezette fiait a legsötétebb katlan sűrűjébe.
Ekkor az Erdő Jó Szelleme ott fent az Angyalok Tisztásán elővett egy kis aranykalitkát, s az aranykalitkából kieresztett egy színarany madarat.

 

 

 

Kezére ültette, s ezt mondta neki:
– Eredj hát te! Törd meg a rossz varázslatot, s hozd vissza őt közénk! Eredj!
Azzal föllendítette a levegőbe.
Az aranymadár szállt. Előtte járt a Szellő, s mutatta az utat. A fehér felhő kísérte fönt. Így értek el a városig. A Szellő megmutatta, melyik az ablaka. Az ablak előtt egy szomorú, satnya utcai fa állott. Az aranymadár felszállt a fa legtetejére. Megrázta tollait, és nagyot füttyentett. És abban a pillanatban kinyílott magától az ablak.
Az aranymadár tovább fütyölt. De olyan csodálatosan, hogy a fiú az ablakhoz szaladt, és csodálkozva nézett ki az utcára. Meglátta az aranymadarat a fa tetején. És abban a pillanatban, amikor meglátta, csodálatos szép varázslat történt. A láthatatlan láncok lehullottak róla.
A fiú csak állt az ablakban, nézte az aranymadarat, és hallgatta a füttyét, Aztán nevetni kezdett. De a szeméből a könnyek ömlöttek, lassan megtöltötték a szobát, kifolytak az utcára, végigfolytak az utca kövein, s amerre folytak, ragyogó tiszta ösvényt mostak végig a Gyűjtő-emberek és a Rontó-emberek között, varázslatos ösvényt, melyet nem léphetett át senki sem, akinek tisztátalan a szíve.
Az aranymadár még füttyentett egyet, majd megrázta a szárnyait, és felröppent a levegőbe. Keringett egyet és lassan szállani kezdett Keletnek.
A fiú pedig elindult utána, ujjongó szívvel és felszabadultan, a könnyek bűvös ösvényén vissza a régi otthonba.
Így történt, kisfiam, éppen így. Ha megnősz, a Gyűjtő-emberek téged is elvisznek maguk közé, s a Rontó-emberek rád bilincselik láthatatlan láncaikat, akkor egy szép napon magad is megtudod, hogy ez a mese az utolsó szóig igaz.
Mikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az otthoni erdő.
Először egy szellővel üzen, amelyik csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőszagából már alig érezhetsz valamit, s meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
– Üzeni az Erdő, hogy hűs árnyékkal várnak rád a fák …
Illatukat neked gyűjtik a rét virágai … Hívnak az őzek és a nyúlfiak … a pillangók és a harmatcsepp a fűszál hegyén. Jöttödet lesi az ösvény… Jöjj, siess …
Fájva megdobban akkor a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy, és megtölt fájdalmas szomorúsággal. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok. A rossz emberek láncai.

 

Aztán meglátsz egy felhőt, egy kis bolyhos, fehér felhőt az égen. És tudni fogod, hogy újra üzen az otthoni erdő. És látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig. S végül meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod agától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.

 

 

 

 

Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosnak lábaid elé az idegen emberek között, és te elindulsz rajta Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív.
Így. És most aludj jól, a mese véget ért. A fák is alszanak már odakint.
(Wass Albert: Erdők könyve)