Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király. Ennek a királynak volt egy gyönyörű felesége. Hatalmas szerelem volt az övék. Ki ismerte, mind irigyelte, mennyire gyönyörű és fantasztikus az élete. Csodájára jártak az ifjú párnak. Boldogságuk tapintható volt az udvarban. Hamar híre ment, hogy a királyt egy fiú gyermekkel ajándékozta meg felesége. Teltek- múltak az évek, a kisfiú szépen cseperedett. Közel, s távol nem volt olyan uralkodó a vidéken, kinek ilyen szeretetteljes lett volna az élete. Egy csodás tavaszi napon a király felesége egy újabb örömhírt jelentett be.
Érkezik a második gyermek. Úgy érezte a király, hogy ennél boldogabb már nem is lehetne, ő a felesége és két gyermeke. Második gyermeküket Karácsonyra várták, e jeles alkalom adtán, díszítették a király udvarát. Megérkezett az orvos, hogy világra segítse a király második fiát.
Az udvaron egy pillanat alatt pánik lett úrrá. Egyre több ember sürgött, forgott a szoba előtt. Az orvos hangosan kiáltott: Hozzanak forró vizet és tiszta lepedőt! A gyermek felsírt, az édesanya örökre elnémult. Életét adta, gyermeke életéért… Hirtelen némaság lett úrrá.
A király szívébe kegyetlen fájdalom költözött. Hőn ámított szerelme, a gyermekük miatt, elköszönt. Feláldozta magát, és ezzel feláldozta a király boldogságát. Átkot szórt a király a csecsemőre, és követelte, hogy tüntessék el előle. Látni sem akarta felesége gyilkosát. Gyűlölte, hogy megölte a boldogságát.
A csecsemőt az orvos magával vitte, a falu szélén egy asszony kezébe tette. Az asszony kérdően figyelte, miért teszi az orvos az ő kezébe? Az orvos csak annyit mondott: Ne kérdezzen, ez a gyermek, az anyja életét szegte. Tudta az asszony, hogy a doktor a királynál járt. Kérdezte is, csak nem a királynét tette áldozattá? Az orvos nem felelt, csak lesütött szemmel tovább ment.
Az asszony a gyermeket magához vette, simogatta, dédelgette. A kisfiú tiszta tekintete elvarázsolta és bekebelezte. Még, hogy gyilkos egy ártatlan gyermek? Áldozata ő is az életnek. A király mégis őt büntette. Kidobta és megtagadta azt, ki szerinte a bűnt követte. Az asszony otthonába bevitte, a pattogó tűz melegében felmelegítette. Az évek alatt gondját viselte, felnevelte.
A gyermekből egy életre való legény lett. Szívét melegség töltötte be. Szemében a királyné szemét őrizte, éltette. Az asszony, ki felnevelte, Bátornak nevezte. Ő előtte a titkot fel nem fedte, nem tehette, féltette. Félt, ha megtudja a király, hogy ő rejtegette, mindkettőjük fejét szedeti le. Úgy döntött a nemes asszony, ha Bátor felnő, elárulja a titkot.
A birodalom az évek alatt egyre keményebb és ridegebb lett. Híre ment a király kegyetlenségének. Kegyetlenné vált az emberekkel. Nem éltette már a szeretet… Szívét bezárta és halálát várta, de a halál nem érkezett, s mivel nem érkezett, ő még kegyetlenebb lett. Zsarolta és manipulálta a népet, az embereket.
Bátor sokszor figyelte… nem értette, de valamiért mindig tisztelte. Hogy lehet a király ily kegyetlen? Tette fel a kérdést annak, aki felnevelte. S az asszony mindig azt felelte: Már csak pár év és megértheted. Pár év és a válaszokat megleled. S az asszony így is tett. Ahogy a fiú felnőtt korát betöltötte, az igazságot felfedte. Bátor a szíve mélyén érezte, hogy ereit nemesi vér díszítette.
Egy szép tavaszi reggelen, álruháját felvette. Arcát és fejét egy kendővel befedte. Nem látszott más, csak a tekintete. Bátorságát minden sejtjében megélve, elindult hogy önmagát felfedje. Ahogy otthonához egyre közeledett, a szíve egyre hevesebben vert.
Az udvarban piac napot tartottak, így könnyedén elvegyülhetett.
Vett egy mély lélegzetet, amikor a zsarnokot megtekintette. A tömegen átvágott, és a király oldalához csapódott.
A király ráförmedt: Tűnj el előlem!
Bátor fejét felemelte és a király szemébe tekintett. A király hirtelen megtorpant, a szédülés kerülgette. Rég nem látott felesége tekintetét felismerte.
Ez hogy lehet? – kérdezte. A fiú megijedt, és menekülve elsietett.
A király utána lépett, majd szólította: Állj meg, te gyerek! Nézz újra a szemembe!
Bátor visszafordult és újra apjára tekintett. A király szeme könnyes lett. Fia szemében, feleségét felismerte.
Te élsz?- kérdezte.
Élek apám, élek- felelte a gyermek.
A király szívén a kegyetlenség páncélja megrepedt.
Nézz újra a szemembe! – kérlelte.
S a fiú nem tett mást, csak figyelte. A király térdre hullott szégyenében… Megtagadta azt, kinek szemében felesége tovább élhetett. Megtagadta önmagától a szeretetet.
A fiú a királyhoz közelebb lépett, és fülébe súgta: Hazatértem! Hazatértem, a szívedbe!
A király vett egy mély lélegzetet. S most először azt érezte, hogy kegyetlenségét feloldozta a szeretet. Fiát elismerte és így újra értelmet nyert az élete. S mostantól azt hirdette, hogy szeretettel a szívetekben éljetek!
Dömötör Aletta, talentumok.com