Néztem magam a tükörben, és felfedeztem, hogy ráncaim vannak…
Sok ránc van a szemem körül, a számon, a homlokomon.
Azért vannak ráncaim, mert voltak barátaim, és nevettünk.. sokat nevettünk, könnycsordulásig.
És találkoztam a szerelemmel, amitől örömömben pislogtam.
Azért vannak ráncaim, mert gyerekeim vannak, és aggódtam értük egészen a fogantatástól, és mosolyogtam minden új felfedezésükön, és éjszakákat töltöttem mellettük ébren.
Aztán sírtam..
Sírtam azokért az emberekért, akiket szerettem és elhagytak, rövid időre, vagy örökre, néha anélkül, hogy tudtam volna, miért.
Ébren maradtam, álmatlan órákat töltöttem olyan tervekkel, amelyek jól mentek, vagy rosszul sültek el, vagy soha el sem indultak a gyerekek láza miatt..
Nem aludtam, mert könyvet olvastam, vagy szeretkeztem.
Csodálatos, új helyeket láttam, amelyektől tátva maradt a szám a csodálkozástól, és felkerestem régi, ősi helyeket, amelyek mozgásra késztettek.
Az arcomon, a testemen minden barázdàban benne rejtőzik a történetem, az átélt érzelmek, a legbensőségesebb szépségem, és ha ezt lemondnám, lemondnék magamról.
Minden ránc egy anekdota az életemből, a szívem dobbanása, a legfontosabb emlékeim fotóalbuma.

(Marinella Canu)
Sarasvati Alapítvány, Jóga és Oktatási Központ oldaláról