” Ki ez” – kérdi a kismama, amikor sokféle kavargó érzéssel pillant először a kisbabájára.
– Ő az!…. Ő az! … – fedezi fel boldogan, mintha ismerné valahonnan, miközben egy másik hang mégis kíváncsina kérdi: – De ki ez? …. Ki ez az ő?
Ez a két hang végigkíséri az anya életét.
Egyrészt mindenkinél többet tud a gyermekéről – másrészt nem tudja, kit szült a világra.
A szellem, aki testet ölt, isteni múltjából ered. Egy szikrája ő a kozmikus Öntudatnak.
A mama tehát mindenekelőtt Istent tartja az ölében.
Te is, ha anya vagy, s a Te anyád is, amikor a mellére vett. Istent.
A gyermekem nemcsak genetikusan meghatározott test, nemcsak egy sajátos típus és összetéveszthetetlen jellem, nemcsak egy bonyolult lélek, aki olyanná válik, amilyenné én nevelem: hanem halhatatlan szellem.
Istent látni a gyermekem szemében nem csupán azt jelenti, hogy megpillantom benne a magas méltóságot, hanem azt is, hogy sohasem fogok úgy tekinteni rá, hogy ő az enyém – mert mindig tudom: ő önmagáé, öntörvényű, szabad lény, ugyanúgy, mint én, vagy bármelyik szabad ember: nem lehet birtokjogot formálni rá, még akkor sem, ha az én méhemben formálódott ki a teste, az én vérem járta át az ereit, és én szültem, nagy kínok árán …. az én tejemet itta, és az én erőmből tanult meg ülni, állni, járni és embernek lenni.
Az „istenlátás” tehát az anyai sors legnagyobb feladata.
A ” Ki ez” kérdésre ez az első felelet: Önmaga.
Isten.
A többi már, ahogy Jézus mondja, „hozzáadatik”.
Bár a mama egy villanásnyi ideig megpillanthatja babájának lüktető homloka mögött magát a Játszót, vagyis a halhatatlan istenséget, de a következő felismerése már az, hogy ez a magasztos jövevény egy sajátos szerepet is vállalt itt a világban.
A pici emberke nemcsak egy szerepet, de egy forgatókönyvet is hoz magával, amit a többiekkel el kell játszania.
Az ember úgy jön a világra, hogy magával hozza a sorsát. Mélyen – mélyen a lelkébe van írva.
S mivel életét nem éberen, hanem a földi világtól elvarázsolt tudatállapotban éli, ezt a sorsot, vagyis a saját élettervét nem ismeri fel.
És ahogyan ő sem, úgy az anyja sem.
Az anya része a gyermeke sorsának. S fordítva: az anya sorsába már „bele van írva” eljövendő fiával vagy lányával való kapcsolata.
Nagy dolog, amikor valaki túlemelkedik a szerepén, és meg tudja nézni csemetéjét nemcsak az anya, hanem az Örök Ember szemével is.
Ilyenkor ezzel az ” úgy látlak most, mintha nem az anyád lennék” pillantással fedezi fel ugyanis a gyermekében a legfontosabbat, hogy ott van a sorsa, ahol az élete nehezen megy.
Ahol akadozik.
Ahol kudarcokat él át.
Ahol sokat szenved.
Ahol eddig sajnálta, és féltette, ott most értelmet lát majd a gyereke küzdelmeiben.
Igazából csak most tud neki segíteni.
Ma egy anya sorsához hozzátartozik az a bölcsesség, hogy ebben a zuhanó világban megmentse a gyermekét.
Tisztelje a problémáit.
Legyen végtelenül türelmes a bajaival.
Segítse abban, hogy kudarcaiban, sorscsapásaiban tanító értelmet gyanítson.
Legyen megértő akkor is, ha nincs mesteri tekintete, s végső soron maga sem érti a gyermeke sorsfeladatát. Mert az élet célja a tudatosulás: megtalálni a választ arra a kérdésre, hogy ” mi a sorsom? ” magának a sorsfeladatnak a része.
Abban a pillanatban, amikor felismeri, hogy mi a sorsa, és miért az, elindul a gyors megoldás útján.
Addig tisztelni kell a gondokat, a fájdalmakat, az életnek azokat a területeit, ahol a dolgok nem mennek simán.
Legyen az anya az egyetlen olyan ember a világon, aki a gyermekét a hülyeségeivel együtt nemcsak befogadja, mint egy menekülőt, hanem el is fogadja, teljesen és fenntartás nélkül. Azzal a mély meggyőződéssel, hogy ” valamire jó, hogy hülye”.
Ezt a bölcsességet csakis az anyjánál találhatja meg az ember.
És az Istennél.
Müller Péter