Az anya bölcsessége

Anyának lenni a legszebb, a leggyötrelmesebb, és a legfenségesebb vállalkozás. Költőnek, hadvezérnek, tudósnak, miniszternek könnyű. lenni. Jó anyának lenni nagyon nehéz.

A jó anyának egyes egyedül kell pótolnia egy teljes világot, amelyből a lélek kiszakadt. És a lélek abban  a világban szabad és boldog volt: a mindent elfogadó bölcs szeretet légkörében élt. És most egyszerre itt van, egy másik világban, s mindent, amit elveszített, először az anyjától követeli vissza. És ez az anya már sokat élt itt a húsvilágban, tudja, hogy ez keserves hely . mégis burát kell vonnia a gyermeke köré szeretetből, jóságból és boldogságból, hogy megóvja őt a hirtelen megrázkódtatástól.

Honnan veszi az anya a boldogságot, amikor boldogtalan? Honnan veszi a szeretetet, amikor őt sem szereti senki? Honnan veszi a jóságát, amikor mindenki önző és könyörtelen? 

És mégis: a jó anya elővarázsol magából egy mennyországot. Beborítja vele a csecsemőjét, és táplálja tejével, jóságával. Ha belépsz a szobájába, és érzékeny a szemed, látod, hogy halványkék világosság izzik körülötte, mint a tiszta holdudvar – akármilyen szürke odakint a levegő. Ebben a testéből és a szívéből fakadt fényben fürdeti gyermekét. És megszűri a kinti zajokat: az ordítást, az idegességet, a félelmet, a durvaságot. 

Lassan megtanítja a kicsinyét élni.

Nem hirtelen, de bölcs átmenettel vezeti át a külső sötétségbe. Amikor már felszívta magát a szeretet erejével – ami egy életre szól – megerősödtek a csontjai, élessé vált a szeme, és megtanult nem követelni, de akarni, és nem kapaszkodni, de elindulni, és nem tapadni a szoknyához, de egyedül járni az útját: akkor a jó anya elengedi a gyermekét.

Örökre.

Mert tudja, hogy nem az övé – hanem az ÉN-é.

Vagyis az Istené.

És megkell csinálnia a saját szvadharmáját. 

A jó anya eddig, mint a kagyló, szorosan ölelte magához ” teremtményét” . Most kinyílik és az útjára engedi. És ez az út minden esetben veszélyes: teli ütközéssel, bajjal, tragédiával. Ez az út a katarzis útja, ahová ő már nem mehet a gyermekével. Egyre messzebb kerül, egyre távolodik tőle, és a szeretetéért semmit sem kap vissza. Nem is kaphat, mert ezt a mérhetetlenül forró és áldozatos energiát ő akkor sugározta az emberbe, amikor az még nem volt eszméleténél. Ösztönös félálomban élt. Azt sem sejti, hogy ez az asszony olyasmiket is tud róla, amiket ő sem tud saját magáról, és nem is tudhat meg soha. 

A felnövekvő ember eltávolodik az anyjától; időnként meglátogatja, süteményt hoz, ha költő, szép verset ír róla, de ez semmi – az anya tudja, hogy a fia a költészetet jobban szereti, mint őt, ahogy a szerelmét is jobban szereti, és a családját is jobban szereti majd. 

Az anyai szeretet egyfülű kosár, amelynek a terhét mindig ő cipeli. 

A jó anya tud elengedni.

Ólmeleg testi vonzalmából és emberi szerelméből lassan agapé lesz: egy isten szeme nyílik ki benne, s meglátja gyermekében a másik ént, a végtelen út vándorát, aki nem az övé, hanem Istené. 

Ez az anya bölcsessége. 

Müller Péter 

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

hét − 4 =