Minden ember lelkében isteni fény lobog. Néha nagyon erősen világít, néha pedig kicsit elhomályosul. De a fény akkor is ott van, amikor valamiért nem látod, vagy nem érzed elég erősnek. Ilyenkor elég egy szó, egy angyali sugallat, egy gondolat, vagy egy másik ember mosolya, hogy a fényed új erőre kapjon. 

Télen, amikor a kinti nap elbújik a szemed elől, vagy amikor a világ tótágast áll, még jobban kell, hogy érezd a benned lobogó lángot, a szeretet tüzét, a hitet, hogy lesz újra tavasz, lesz majd nyár, megérkezik a béke, a megnyugvás, a bőség vagy éppen a szerelem az életedbe. Hit abban, hogy az égiek vigyáznak rád, s szeretteidre, s minden a legnagyobb rendben lesz, a legnagyobb rendben van.

S hogyan tudod mindezt elmondani, megtanítani a gyermekeidnek is? Úgy, hogy gyertyát gyújtasz, s mesélsz neki a benne is jelenlévő Istenről, a fényről, a szeretetről. Mesélhetsz arról, hogy az emberek egymás iránt érzett, s kimutatott szeretete hogy tud segíteni a másik embernek, miközben örömet okoz önmagának is. S úgy is, hogy példát mutatsz neki, megmutatod az utat, amin járnia érdemes. 

A Waldorf iskolákban, óvodákban van egy csodálatos hagyomány, amit december 21. -én, a téli Napforduló napján ünnepelnek. Adventi kertnek, vagy /és spiráljárásnak hívják.

Ez a bensőséges ünnep egy csodálatos mélységű ráhangolódás karácsony ünnepére, emlékeztető a minden emberben élő fényre, s hatalmas közösségformáló ereje van.

A gyermekeket egy nagy teremben fenyőágakból lefektetett spirál várja, a spirál mentén arany csillagocskák, közepén egy kis farönkön kék selyemtakaró, rajta egy nagy égő gyertya, mellette egy szál rózsa, s egy szál liliom. Minden gyerek egy almát kap a kezébe, az almába egy fehér gyertya van beleszúrva.

A gyermekek a spirál útját követve, lassan lépdelve érkeznek meg a középen álló gyertyához, ahol meggyújtják a saját gyertyájukat. Visszafelé haladva kiválasztanak egy arany csillagot, ahová leteszik a saját almájukat, s továbbmennek.

Ahogy egyre több gyermek járja végig ezt az utat, úgy fényesedik a terem, egyre több fény világít. Minden gyermek, vagy felnőtt hozzáteszi a saját fényét ( a saját gyertyáját) a közösség fényéhez, míg szinte ragyog a terem. Közben adventi dalokat énekelnek. 

Itt szinte mindennek jelentősége van. A spirál motívum a kereszténységben a megtisztulást, a keltáknál a lélek beavatódását jelképezi. Benne van az élet körforgása spirál alakban, a lélek átalakulása, az örök újrakezdés. Íveinél ott a visszatérés az előző fázishoz, miközben egy új, magasabb szinten folytatódik ugyanaz a motívum. Újra és újra ugyanaz, de mégis mozog, változik, halad előre, fejlődik.

A spirálon befelé haladva az ember befelé fordul, s ott keresi a fényt, a szeretetet. A belülről kifelé vezetett csigavonal a kiáradást, lendületet, a nyitást, az újjászületést jelképezi. A megtalált közös lángról a gyermek meggyújthatja a saját fényét, és kihozhatja azt a többieknek, azaz: nem rejti el magának, hanem odaadja a közösségnek, hogy ezáltal egyre melegebb és világosabb lesz azon a helyen, ahol éppen vannak. 

Együtt, összefogva, mindenki hozzáadva a maga részét érkezik a fény először a terembe, ami majd  kiárad, hiszen az átszellemültséget, az ünnepiességet, a közös teremtést mindannyian hazaviszik, kicsik, nagyok egyaránt. 

Pont erre van most szükség a nagy világban is! Először a saját fényünket meggyújtani, hittel, szeretettel, reménnyel ébren tartani, s majd a többi ember „gyertyáját „, fényét megvilágítani, megerősíteni, s közösen elhozni Isten országát a földre. 

Így legyen, így van. Hozzon áldást a mai nap éppúgy, mint utána következők mindannyiunk számára! 

Szeretettel: Balogh Andrea