A csodálatos drágakő

 
 
 
 
 
Egy csodálatos mese az út keresésről, s annak megtalálásáról.
 
Mivégre születünk a világra, s mi a feladatunk itt? – kérdezik a gyermekeink, s valószínűleg mi magunk is, felnőttek, amikor megállunk mindennapos rohanásunk közepette egy picit. A választ mindenkinek magának kell megtalálnia, de egy egy ehhez hasonló történet segíthet nekik, nekünk, hogy megtaláljuk a választ erre a kérdésre, s beteljesítsük mindazt, amiért pont itt, pont most élünk. 
 
Békés, meghitt olvasást kívánok szeretettel! Balogh Andrea
 
 
 
Volt egyszer egy falu, melyet, úgy hívtak, hogy Köveslak. Bizony rászolgált a nevére, mert a környék tele volt éles peremű kövekkel, sziklafalakkal. A házakat és a kerítéseket is mind ilyen anyagból készítették. A templom bástyaként meredező tornya kevélyen tekintett szét a tájon. Az egész falu kőből épült, de az ott lakók szíve is mintha kőből lett volna.
 
Itt született Péter, egy szegény család sokadik gyermekeként. Tucatnyi testvére éppúgy civakodott, irigykedett, gúnyolódott, mint más falubéliek. Péter szelíd, segítőkész fiú volt – csúfolták is emiatt épp eleget. Mondogatták, hogy a tizenhármas szerencsétlen szám, ezért lett ilyen félresikerült gyerek…
Tűrte Péter a bántalmazást, sohasem viszonozta, de fájt a szíve, és nagyon egyedül érezte magát. Éjszakánként ismeretlen tájakról álmodott, és olyan emberekről, akiknek aranyból van a szívük. Rossz volt ezután felébrednie. Hiába hangoskodott körülötte apja, anyja és tizenkét testvére, rátört a magány, és gyakran elcsüggedt. Délutánonként eljárt a faluszéli patakhoz, és ott játszogatott. A vízcsobogás mindig megvigasztalta. A patak habjai aranylón csillogtak, és finom rózsaillatot hoztak magukkal.
 
A tizenkettedik születésnapján különös dolog történt az éjjel. Álmában egy sziklafalon nőtt rózsabokrot látott, ami vörösen izzott a szürke mészköveken.
 
Erős rázkódásra ébredt ekkor, az ágyról is majd’ leesett. Üvegek csörömpöltek, különféle tárgyak hullottak a padlóra, a mélyből pedig félelmetes morgás hallatszott.
– Földrengés van! Meneküljünk! – kiáltoztak az emberek. Rémült futkosás, jajveszékelés, szitkozódás hallatszott az utcáról.
 
Pétert szokatlan nyugalom fogta el; úgy érezte, hogy ettől kezdve minden másképp lesz. Gondosan felöltözött, átlépdelt a szanaszét heverő tárgyakon. Egyedül volt a házban, a többiek mind kimenekültek. A kamrában kenyeret vett magához, aztán kisétált az utcára, ahol nem törődött vele senki. Látta, hogy az ijedelem nagyobb volt, mint a baj; nem érte nagyobb kár a falu lakóit. Mindent maga mögött hagyva útnak indult. Ment, mendegélt, és a patak mentén kijutott a mezőre.
 
A föld időnként még megremegett. Ijedt állatok szaladtak el mellette, néha egészen közel. Péter szánakozva fordult utánuk, miközben azon tűnődött, milyen hatalmas erők mozgatják a világot.
E pillanatban megbotlott. Lenézett a lába elé, és egy kopottas fekete kőre lett figyelmes. Amikor kézbe vette, meglepődött, mert langyosabb volt a bőrénél. A szívében is melegséget érzett, és – ki tudja miért – eszébe jutott az álmában látott, vörösen izzó rózsabokor. Szerzeményét zsebre vágva elindult az erdő felé, ami benőtte a sziklafalakkal tarkított hegyet.
 
Világosodni kezdett a láthatár; hajnalodott. Az erdő szélén egy hatalmas tölgyfa sötétlett – arrafelé vette hát az irányt. Amikor odaért, megpihent egy kicsit. A fa tövéből deréknyi gyökerek kígyóztak szét. Hátát a fatörzsnek vetve jóízűen falatozott a kenyeréből. A pirkadat fényében megcsillant előtte az erdőben kanyargó patak. Hűs vizével csillapította szomját – közben azon töprengett, hogy merre tovább.
Neszt hallott, és megijedni sem volt ideje: megjelent előtte egy szarvas. Óriási agancsát koronaként viselte, s méltóságteljesen lépkedett. Péter visszafojtott lélegzettel figyelte, hogy a fenséges állat szomját oltja, aztán a patak mentén felfelé eltűnik a fák között. Megilletődötten nézett utána, majd tekintete a föléje tornyosuló fa lombkoronájára siklott.
 
– Milyen érdekes – gondolta. – Találkozhattam a tölgyfák vezérével, aki időtlen idők óta seregei élén áll. És az erdő állatainak királyával, aki kifürkészhetetlen utakon jár-kel a birodalmában.
 
Hirtelen nagyon kicsinek érezte magát. Kezébe vette kopottas kövét, és amikor elöntötte szívét a jól ismert melegség, felfelé indult a patak mellett.
Sokáig mendegélt az egyre meredekebb hegyoldalon. Hol egy különös formájú fa vagy kődarab, hol egy színpompás virág vagy pillangó vonta magára a figyelmét. Ám az út hirtelen zorddá vált. A sziklafalak közé szorult patak vize nagy erővel zúdult le a szurdok zuhatagjain. Az eget göcsörtös fák ága-boga takarta el. Péter kőről kőre, időnként vízbe lépve vándorolt felfelé, egyre lassabban. Egyszer csak elfogyott az ereje. Megállt, és a visszafordulást fontolgatta, amikor káprázó szemei előtt megjelent az álombéli rózsabokor, s tűzfényével megszelídítette a tájat. Péter csodálkozva dörzsölte a szemét. A rózsabokor eltűnt, ám az út már nem látszott olyan félelmetesnek és járhatatlannak.
– Milyen szép is ez a zuhatagos patak – gondolta. – Micsoda ereje és kitartása van, hogy utat vágott magának a sziklák között!
Elszégyellte magát, hogy csaknem feladta a küzdelmet. Tovább ment, és hamarosan előbukkant az ég. Átázott cipőben, szakadt ruhában ért fel a magaslatra, ahol fáradtan lerogyott. A vöröses fény még mindig ott vibrált körülötte. Ahogy visszatekintett a sziklás hegyoldalra, majd távolabbra, látta, hogy a nap nyugovóra készül. A párás messzeségben felismerni vélte faluja templomtornyát. Sajdult egyet a szíve – inkább megfordult, hogy szemügyre vegye, mi van még előtte.
 
A magaslat peremén hét fenyőfa sorakozott, mellettük áthatolhatatlan sziklák. Péter, miután megpihent, keresztülgázolt a szúrós ágakon. A fenyők mögött magas sziklafal emelkedett. Közel a tetejéhez, megpillantott egy vörösen izzó foltot. Most nem álmodott: a rózsabokor valóságosan itt volt! Mellette egy szűk barlangnyílás látszott – erre viszont nem emlékezett. Elöntötte a vágy, hogy feljusson oda. Nagy nehezen feljebb mászott, de közben bealkonyodott. A félhomályban elvétett egy lépést, és megcsúszott. Sokkal gyorsabban, mint szerette volna, megindult visszafelé, és a sziklafal tövében nagyot nyekkenve elterült. Sokáig feküdt a tűlevélszőnyegen, várta, hogy alábbhagyjanak a fájdalmai. A fenyőkön három mókus kergetőzött, tudomást sem véve a történtekről.
 
– Butaság volt így nekiesni a sziklafalnak – korholta magát Péter. – Még szerencse, hogy nem lett nagyobb bajom!
Eszébe jutott a kopottas kő: milyen jó lenne érezni a vigasztaló melegét! Kotorászni kezdett a zsebében, de a csodakő eltűnt – talán soha nem kerül elő.
 
– Reggel megkeresem, aztán nekivágok a sziklafalnak. De most már sokkal óvatosabb leszek – fogadta meg.
Fárasztó napja volt, mégis alig bírt elaludni. Éjszaka arra ébredt, hogy a hét fenyő suhogva énekel a feltámadó szélben. A sziklafalon egy arany fényben derengő ötszöget látott.
 
– Világosság van a barlangban. Úgy tűnik, lakik ott valaki! – állapította meg. – Talán egy remete, vagy valami rabló…
Megborzongott, és nagyon remélte, hogy inkább az előbbi. Másik oldalra fordulva letette fejét a tűlevelekre, ám ezúttal egy kőbe ütközött. Megfogta, hogy odébb dobja, de a jól ismert formát és melegséget megérezve nagyot dobbant a szíve. Pillanatok alatt álomba merült, hajnalban pedig frissen, tettre készen ébredt. Sietség nélkül felkészült a sziklafal megmászására. Gondolatban elköszönt a hét fenyőfától és pajkos mókusaitól. Úgy érezte, hogy engedélyt kapott tőlük az útra. Örömmel vette észre, hogy a lába előtt egy alig látható, de mégiscsak járható keskeny ösvény vezet felfelé.
Lépésről lépésre haladt, mászva-kapaszkodva. Amikor a nap a sziklafal fölé emelkedett, a rózsabokor karnyújtásnyira vöröslött Pétertől. A barlangnyílás ott tátongott mellette, halvány fény derengett benne. A fiú nem gondolt veszélyre, inkább jóleső izgalmat érzett. Türelmetlenségét legyőzve, megpihent a bokor mellett. A távolban, ahol szülőfaluját sejtette, köd borított mindent. Lenézett a mélybe, a hét fenyőfára. Gyökereik alól tör elő a patak vize, hogy az innen beláthatatlan szurdokvölgyben rohanjon tovább a messzeségbe.
 
– Milyen nagy utat tettem meg! – gondolta Péter. Letépett egy rózsát a bokorról. Kezében a virággal, mélyen meghajolva, térdelve-guggolva bemászott a barlang száján.
 
Odabent végre felegyenesedhetett. Döbbenten állt, és nem hitt a szemének. Az üregben világosság volt, de nem a külvilág fénye, és nem is lámpáké. A falakból jött, s töltött be mindent az arany ragyogás. A barlang végében fentről forrás vize fakadt. Végig folyt a falon, mígnem egy kehelyszerűen kiszélesedő kis medencéhez ért. Arany fényben villódzva átbukott a medence peremén, hogy parányi vízesésként zubogjon az üreg aljára, ahol egy repedés mélyén eltűnt. Előtte egy kerek kőasztal állt, lapját ismeretlen ábrák borították. Az asztal közepe fölött hatalmas aranylánc függött a mennyezetről. Ibolyakék drágakövek voltak a szemeibe foglalva.
 
A kőasztal mellett egy öregember alakja rajzolódott ki. A fiú nem tudta eldönteni, hogy korábban is ott volt-e, vagy a szeme láttára tűnt elő a semmiből. Sokáig csend volt, csak a kis patak csobogott. Péter jól ismerte otthonról a fagyos némaságot, melyet rosszkedv, sértődés vagy félelem okozott. Ez itt egészen más volt: élő csend, amiben bizalom és szeretet áramlik. Itt, ahol a ragyogás mindent betöltött, nem volt helye a félelemnek. Péter a kerek asztalhoz lépett. Elővette a kopottas, fekete követ, és a rózsával együtt letette az asztalra. Amikor a virág és a kődarab egymáshoz ért a kövön, valami halkan megcsendült. Az öregember alig észrevehetően bólintott. Fehér köntöst viselt, hosszú haja és szakálla is fehér volt. Szemei úgy ragyogtak, mint két ibolyakék kristály.
 
– Péter vagyok… – törte meg a csendet a fiú. Úgy vélte, illendő, hogy bemutatkozzon az idősebbnek. Az öreg megbiccentette a fejét.
 
– Az én nevem Szíriusz – felelte.
 
Péter úgy emlékezett, hogy ez egy csillag neve. Kérdések sokasága tódult fel benne. Szíriusz tiszteletteljesen hellyel kínálta. Leültek az asztal mellett elhelyezett lapos kövekre, melyek langyosak voltak – akárcsak a barlang levegője.
 
– Mindent tudok rólad fiam, amit érdemes, mert a köved elárulja nekem – mondta az öreg. – De hadd meséljek egy kicsit magamról, ha érdekel.
Péter tekintete elárulta, hogy pontosan ezt szeretné.
 
– Valamikor régen, amikor csecsemő voltam – fogott bele Szíriusz -, kosárban kitéve talált meg a mezőn egy terelőkutya. A juhász nevelt fel úgy, hogy sohasem derült ki, kik voltak a szüleim. Nevelőapám Szíriusznak nevezett el. Ott éltem vele a mezőn és a hegyekben. Sokat tanultam tőle meg a kövektől, növényektől, állatoktól és a csillagoktól.
Huszonegyedik születésnapom éjszakáján a Szíriuszt figyeltem éppen, amikor lángcsóva szelte át az eget. Sivító hangot hallottam, a fény egyre vakítóbb lett, aztán tompa puffanással földet ért a közelben egy izzó tárgy, ami lángra lobbantotta a füvet. A juhok rémülten elmenekültek. Gyorsan széttapostam a tüzet, mielőtt lángtengerré vált volna a mező. Az üszkös terület közepén egy golyóformájú, fekete meteoritkövet találtam. A csillagvilágból érkezett jövevényt rajtam kívül nem érintette még soha ember keze. A legtöbbet ettől az égi kőtől tanultam; ő vezetett el ide. Most is ott pihen a kőmedencében. A forrás vize rajta keresztül folyik tovább, s lesz búvó-, lejjebb pedig újra felszínre törő patak.
 
Péter kíváncsian odalépett, megcsodálta. Szíriusz várt, aztán így folytatta:
– Itt, a barlangban találkoztam az elődömmel, akinek segítségével a mindenség feltárta előttem titkait. Ő már továbblépett innen; számát se tudom, hány éve vagyok e hely őrzője. Fogadom az ideérkezőket, akik kérhetik, hogy a szentély tanítványai legyenek.
 
Péter nem sokáig gondolkodott:
 
– Kérlek, taníts engem is! Mindig is éreztem, hogy lennie kell egy másik világnak, ahol otthon érezhetem magam!
 
Szíriusz harmadszor is bólintott, így Péter is a barlang lakója lett.
Hosszú éveken keresztül élt az öreg mellett, s kivette részét a mindennapi munkából is. A barlang fölött húzódó fennsíkon zöldséget, gyümölcsöt és egy kevés gabonát termesztettek, de volt néhány juh is. Mindenük megvolt, ami feltétlenül kellett. A barlanghoz vezető hét ösvényen, melyek egyikén Péter kapaszkodott fel ide, nem érkezett újabb vendég. Ha közeledett is néha valaki, hamarabb visszafordult. A fiú egyedüli tanítvány volt.
Az öregembertől feladatul kapta, hogy kopottas kövét nap mint nap csiszolgassa. Esténként a sok házimunkát, a kő csiszolását és az egyszerű, de ízletes vacsorát követően megmosakodhatott a kis kőmedence vizében. Utána jóleső fáradtsággal tért nyugovóra. Elalvás előtt Szíriusz bölcs szavait és furulyán előadott különös dallamait hallgatta. Mielőtt a szemei lecsukódtak, minden egymásba folyt: a furulyaszó beszélt hozzá, a szavak dallamokba rendeződtek, a visszhang pedig a világmindenség harmóniáját zengte.
Péter mindennap frissen ébredt. A fennsíkról együtt figyelték a csillagok elhalványuló fényét, megcsodálták a napkelte mindig más, színpompás előadását. A szabadban végzett munka is ünnepélyes légkörben zajlott. Minden apró dolognak megvolt a maga helye és jelentősége. Péter megtanulta a természet nyelvét, a barlang légkörében pedig egy másik, tisztább és ragyogóbb természet nyelvén is kezdett érteni.
 
Az egyik délután különös dolog történt. Egyre fogyatkozó és egyre forróbb kövét csiszolgatta éppen, amikor egy tojáshéj vékonyságú rétege széttöredezett, levált. Péter meglepetten felkiáltott. Egy csodálatos drágakövet tartott a kezében, amely ibolyakék színben tündökölt. Az egymáshoz fűzött drágakövek megpendültek, az aranylánc harangként csengett-bongott. A madarak elhallgattak, a hét fenyő mókusai abbahagyták a kergetőzést. Az ágas-bogas agancsú szarvas megállt a szurdokvölgy közelében. Elült a szél, az erdő szélén álló faóriás levelei se mozdultak. Az egész erdő feszülten figyelt. Csak a patak vize csobogott, folyt rendületlenül tovább. A barlang arany fénye, amit magával vitt, megcsillant a habjain.
 
Péter előtt megjelent az öregember, és mosolygott.
 
– Beteljesült fiam, amire vágytál – mondta. – Három út áll most előtted.
Az első: visszatérsz világodba, amelyben születtél, és magaddal viszed csodás drágakövedet, ami hatalmat és dicsőséget szerez neked. Ez esetben viszont le kell mondanod arról a világról, aminek a küszöbén állsz.
A második lehetőség: drágakövedet belefoglalod az aranylánc utolsó szemébe, és itt maradsz. Tovább élvezed, amit az ittlét biztosít számodra. Így azonban hosszú idő fog eltelni, míg feltárul előtted a titkok titka.
Harmadik lehetőség, hogy drágakövedet az aranylánc utolsó szemének ajándékozod, s megválsz tőle. Visszatérsz oda, ahonnan jöttél. Mindent megteszel, hogy az emberekben felkeltsd a vágyat egy másik, valódibb világ iránt, és segítesz, hogy rátaláljanak.
Három óra múlva lenyugszik a nap, addig el kell döntened, hogy melyik utat választod.
 
Ezzel Szíriusz magára hagyta Pétert. Letelepedett a rózsabokor mellé, és belemerült a szépséges táj látványába.
 
A fiú egyedül maradt. Letette drágakövét az asztal közepére, az aranylánc alá. Leült az egyik kőre, és elmélyülten nézte legfőbb kincse szikrázó fényét. Látta, sőt újra átélte életének eseményeit. A rossz emlékűeket vagy érdekteleneket – s ezekből volt a legtöbb – gyorsan „átlapozta”, a tanulságot viszont levonta belőlük. A jó emlékeknél tovább elidőzött. Úgy érezte, hogy az utolsó néhány évben élt igazán, a többit csak álmodta.
Az előtte álló lehetőségekre gondolt. Nem vágyott földi gazdagságra, sem hatalomra és dicsőségre, az első utat így hamar elvetette. Az itt maradás lehetősége sokkal jobban vonzotta. De aztán eszébe jutott, hogy akkor nem tudná továbbadni, amit kapott. Hálás szívvel gondolt Szíriuszra, a barlang titkainak őrzőjére. Ellenállhatatlan vágy támadt benne, hogy ő is az legyen, és sokaknak segítsen. Ha méltó lesz rá, egyszer átveheti Szíriusz feladatát, és akkor a bölcs öregember, elődeihez hasonlóan tovább léphet.
Pillantása az aranyláncba foglalt kristályokra vándorolt. Lám, az elődök is itt hagyták s egybefűzték ibolyakék drágakövüket, előkészítették a következő láncszemet. Így születik újjá az aranyló világosság, ami betölti a barlangot és kiárad innen. Lám, a patak is csak keveset időz itt: siet tovább, hogy messzire vigye éltető vizét. Folyókkal és folyamokkal fut össze, hogy eggyé váljon a tengerrel.
 
Nem tudta, hogy épp letelik a harmadik óra, de már határozott: a harmadik utat választja. Csodálatos drágakövét belefoglalta az utolsó, még üres láncszembe. A lenyugvó nap fénye bevilágított a barlangba, a hátsó falon kirajzolta a bejáratot. A kőmedence fölött aranylott az ötszög; az utolsó láncszem árnyéka éppen a közepére esett. Aztán elhalványult, eltűnt a vetített fény; a nap alászállott. Az aranylánc ekkor felizzott; Péter szívét és egész lényét forróság öntötte el. Úgy érezte, megsemmisül, elég, de a tűzből új élet keletkezett: annyira más, annyira új, hogy az el se mondható! Az aranylánc ismét megszólalt, diadalmasan zengett-zúgott. Odakint feltámadt a szél. A madarak dalolni kezdtek, a mókusok folytatták az önfeledt hancúrozást. A szarvas királyi méltósággal tovább lépdelt kifürkészhetetlen útjain. Az emberek közül a távoli falvakban többen is megborzongtak, néhányuk szívét furcsa melegség öntötte el.
 
Szíriusz belépett a barlangba, megállt Péter előtt. Mosolygott.
 
– A harmadik utat választottam – mondta a fiú -, visszamegyek a szülőfalumba. Lemondtam az ibolyakék kőről, hogy a láncba foglalva itt hagyjam. Azt hittem, veszteség ér, de most már tudom, hogy épp ellenkezőleg. Megváltam tőle, de ő nem hagyott el: belém költözött örökre!
 
– Légy áldott, fiam! – mondta Szíriusz, és megölelte Pétert. – De most térj nyugovóra, s napkeltekor indulj el az úton, amit választottál.
 
A fiú alváshoz készülődve megmosakodott a forrás vizében. Tekintete azután a kerek asztalra tévedt. Csodálkozva látta, hogy a kőbevésett, korábban oly idegen jelek életre kelnek. Feltárult előtte egy másik világ, ahol nincs semmi szeglet, ahol minden kerek egész – ahol nincs árnyék, csak fény és fény! Ezt a földöntúli világosságot látta akkor is, amikor szemét lehunyva, a szokásos esti furulyaszót hallgatva mély álomba merült.
Másnap hajnalban elbúcsúzott Szíriusztól, és útra kelt a patak mentén hazafelé. A kelő nap fényében a pára feloszlott, szülőfalujának templomtornya egyre élesebben kirajzolódott a láthatáron.
 
 
A mesét írta: Ferkai Tibor

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

3 × egy =